Általában ha feltesszük azt a kérdést egy néhány éves gyereknek, hogy mi szeretne lenni ha nagy lesz, akkor a rendőr, tűzoltó, mozdonyvezető vagy űrhajós választ kapjuk. Habár így a Solo: Egy Star Wars történet premierje kapcsán hallottam a múlt héten egy kis sráctól, hogy ő jedi akar lenni. Valljuk be, a merjünk nagyot álmodni elv gyakran érvényesül, de ezt már kicsit túlzásnak érzem. Nyilván a gyermekek ezen munkákkal még nincsenek tisztában és csak a szülőkről hallanak róluk vagy a tévében és az interneten látják ezeket. Jól mutat a szkafander, de sokaknak mégsem hozott dicsőséget, maximum hősi halált. Így járt az Apollo-1 legénysége is és nem sok hiányzott, hogy az Apollo-13 legénysége is kövesse őket. Ennek a történetnek állított emléket az ugyanezzel a névvel fémjelzett film is, ami balszerencsés utuknak 25. évfordulójára készült.

Magát a történetet könyv formában James Lovell (az Apollo-13 egykori parancsnoka) és Jeffrey Kluger írta (Lost Moon: The Perilous Voyage of Apollo 13 címmel), amit aztán Ron Howard rendező vitt vászonra. A filmhez kiváló színészgárdát sikerült összehozni. Az imént említett Lovell-t Tom Hanks alakítja, még űrhajós társait Kevin Bacon és Bill Paxton, a földi személyzetet pedig Ed Harris vezeti. Igen impozáns névsor ez, főleg egy ilyesfajta filmhez. Nem véletlen, hogy az ember azt a minőséget is kapja, amit elvár tőle. Nagyon fontos kiemelni azt, hogy próbáltak minél jobban ragaszkodni az alap eseményekhez és nem hollywoodi mintára felvizezni azokat. Spoilerezni nem szeretnék sokat, csak annyit, amit sokan így is tudnak már a történetről. Az űrhajón a felszállás után robbanás történik és észlelik, hogy szivárog valami az űrhajóból. Talán a legrosszabb, ami történhetett velük, az ment végbe, azaz megsérült az oxigéntartályuk. Ez indítja be azt a láncreakciót, aminek a hányattatásaira van kihegyezve a film. Azt, hogy az űrhajósok időnként a körülmények, időnként a technika miatt milyen hányattatásokon mehetnek keresztül. A színészek játékából nem tudok kit kiemelni, az előbb említett nevek kiválóan eljátsszák a szerepük és nem igazán lehet rajtuk fogást találni. A néző figyelmét abszolút leköti a film és gyakran képes hatni rá úgy, hogy ő is elgondolkozzon azon, hogy vajon ő most mit csinálna. 

Amit még a filmről érdekességként érdemes tudni az az, hogy az 1970-es felvételekből sajnos egy sem került bele a filmben. Viszont bőven van pozitív érdekesség is. Maga Lovell is egy minimális szerepet kapott a filmben, ami azért valljuk be egy olyan gesztus volt a rendező részéről, amiről érdemes említést tenni. A másik pozitív érdekesség pedig az, hogy a súlytalanságban játszódó jelenetek tényleg súlytalanságban vették fel. Igaz nem a világűrben, hanem egy repülőn idézték elő, de ettől még sokat dobott a látványon, az űrhajósok viselkedésén. A 95-ben rendelkezésre álló technikával ezt ilyen jól kivitelezni nem volt egyszerű feladat. Nem véletlen kapta meg a film a legjobb hang mellett a legjobb vágás arany szobrocskáját is. A két megnyert Oscaron kívül még 7 jelölést is kiérdemelt, tehát van bőven okunk megnézni a filmet, akár másodjára vagy sokadjára is. 

Olvass róla a mafabon is: klikk!