57 évvel ezelőtt, május 25-én jelentette be J. F. Kennedy az amerikai Apollo programot, ami a cikkünk ihlette. Nem feltétlen csak tudományos alapú lesz az írás, hanem szeretnék majd kitérni az Apollo 13 filmre is, amelyben szembesülhetünk azzal, hogy ezek az űrcowboyok, akik vezetik ezeket az űrhajókat, milyen próbatételeket állnak ki egy-egy küldetés alatt.
Ami az Apollo programhoz vezetett az az, hogy a hidegháború első felében úgy tűnt, hogy a technológiai versenyt a szovjetek uralják, de a világűrért folytatott harcot mindenképp. Az akkori politikai és katonai vezetők rémálma az volt, hogy az ellenségek a világűrből mérhetnek csapást rájuk ezért mindenképp szerették volna, ha az ő országuk tenné meg ezt legelőször. A kezdeményezést az oroszok ragadták magukhoz, amikor 1957-ben fellőtték a Szputnyik 1-et, amely 3 hónapos repülése során többször is elhaladt az Amerikai Egyesült Államok felett, amivel a propaganda azt üzente, hogy bármikor tudnak amerikai földre csapást mérni. Néhány évvel később a Szovjetunió tovább növelte előnyét. 1961. április 12-én az oroszok Bajkonurból Jurij Alekszejevics Gagarinnal a fedélzeten fellőtték a Vosztok-1-et, ami sikeresen kijutott az űrbe és ami még nagyobb fegyvertény volt: Gagarin vissza is tudott térni. Az esemény fontosságát kiválóan tükrözi, hogy Gagarint földet érése után Nyikita Hruscsov is üdvözölte. Óriási csapás volt az az amerikaiakra nézve, ezért Kennedy úgy döntött, hogy 1961. május 25-én új űrprogramot hív életre, melyet Apollo-programra kereszteltek.
A program két fő célt fogalmazott meg. Az egyik, hogy mihamarabb embert küldjenek a Holdra, a másodlagos célként pedig az űrverseny vezető pozícióját átvenni a szovjetektől. Erre egy 9 éves határidőt szabott Kennedy, ami azért igen erős kihívás elé állította a kor tudósait, no persze orosz részről is pont ugyanezek voltak az elvárások. Nyilván emelni kellett a lécet, mert azzal már nem lehet komoly propaganda eredményt elérni, hogyha az USA is embert küld az űrbe. Viszont a program közel sem indult zökkenőmentesen. A NASA hibás számításainak köszönhetően az Apollo-1 legénysége az indítási kísérlet közben meghalt, mivel kabinjukban tűz ütött ki. Az Apollo-4 viszont már mondhatni sikert ért el, mert közel 18.000 kilométeres távolságba sikerült eltávolodnia a Földtől és külön érdekessége az volt, hogy a visszaúton direkt bekapcsolták a rakétákat, hogy minél nagyobb sebességgel érkezzen meg a Föld légkörébe, ezzel tesztelve a hőpajzsot. A program folytatása az Apollo-6 után vált erősen kérdésessé, mivel az amerikai közvéleményt a vietnami háború jobban foglalkoztatta, illetve a demokraták, akik a programot leginkább támogatták, politikai mélypontra kerültek. Nyilván abszolút érthető az amerikai közvélemény, mely szerint amikor a háború is iszonyatos pénzeket emészt fel, nem biztos, hogy még a holdra szállásra kellene komoly összegeket költeni.
De a program szerencsére megmaradt és az Apollo-7 még 1968-ban feljutott a világűrbe. Az űrhajó egy 11 napos repülést hajtott végre az Apollo-1-nek szánt repülési programmal. Természetesen emellett tesztelt több dolgot is, mint például az új hajtóművek kipróbálása és a manőverezőképesség mértéke. Ekkor érezhető volt már, hogy az amerikaiak közel járnak a diadalhoz. A következő próbálkozás (Apollo-8) már a Holdat is elérte. Nem ez volt az eredeti célja, hanem a holdkomp tesztelése, de a szovjetekkel vívott harc miatt muszáj volt valamit letenni az asztalra. Az Apollo-9 és 10 egyaránt hasonló utat járt be és további holdkomp teszteket végeztek. A végső áttörést 1969. július 16-án fellőtt Apollo-11 jelentette (habár az eseménnyel kapcsolatban nagyon sok kérdés merült fel azóta is a szkeptikusok között), amely 3 napos útja után elérte a Holdat. Július 20-án a NASA engedélyt adott a holdra szállásra és Edwin Aldrin és Neil Armstrong leszállt a Holdra az Eagle nevű holdkomppal. Elsőnek Armstrong lépett a Hold talajára, majd Aldrin is követte. Ekkor hangzott el Armstrong szájából az azóta is sokat idézett mondat (habár igen gyakorta fordítják félre és idézik rosszul): "Kis lépés ez egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek". Tehát az űrverseny ezen etapját már az amerikaik nyerték meg, az Apollo program a tervezett 9 éven belül elérte célját.
Ezek után még több sikeres holdra szállást hajtottak végre, viszont ahogy a bevezetésben említettem szeretnék még foglalkozni az Apollo-13 történetével dióhéjban, illetve egy hozzá kapcsolódó filmkritikát is írtam, melyet ezen a linken olvashattok: klikk. Gondolom mindenki tisztában van azzal, hogy a modern technika milyen bonyolulttá vált és milyen sok dolog elromolhat. Főleg igaz ez extrém körülmények között, mint például egy világűrbe való kijutás vagy maga a világűr hőmérséklete és még sorolhatnám. Az Apollo-13 esetében költői túlzással el is romlott minden, ami csak szóba jöhetett. Nyilván ez a kijelentés azért távol áll a valóságtól, de az Apollo program alatt ez volt a legrosszabbul sikerült és legveszélyesebb kísérlet (leszámítva az Apollo-1 tragédiáját). Ezt kiválóan visszaadja nekünk ez a film, aminek a külön érdeme az, hogy a súlytalanságban játszódó jeleneteket, tényleg ott vették fel, igaz parabolarepülésekkel generálták ezt és nem a világűrben. Ami egy kicsit fájó pont, hogy az eredeti felvételekből nem került egy sem a filmbe, de ettől még a kálváriájukat, ami már a légkör elhagyása közben kezdődött, kiválóan bemutatja a film és azt is, hogy milyen viszontagságos is lehet egy ilyen űrutazás. A filmhez ráadásul kiváló "űrhajósok" sikerült szerződtetni Kevin Bacon, Bill Paxton és Tom Hanks személyében és még repülési igazgatónak is Ed Harrist sikerült a filmbe csábítani. Hozzá kell tenni, hogy a színészek meghálálták a bizalmat és kiválóan elénk tárják, hogy milyen problémák léphetnek fel az űrben és hogy egy rossz alkatrész vagy döntés milyen drámához vezethet.
