1944. június 13-án vetette be először a náci Németország a V-1-es szárnyasbombát London ellen. Hitler szándéka
ezzel körülbelül ugyanaz volt, mint az angliai csata utáni éjszakai bombázásokkal, azaz demoralizálni a brit közvéleményt annyira, hogy esetlegesen letegyék a fegyvert. Persze erre az esély 1944-ben már vajmi kevés volt, jóval több értelme lett volna bevetni a Franciaországban frissen partra szállt szövetséges csapatok ellen. (A D-napról részletesen itt: klikk) Ettől függetlenül a V-1 egy komoly technológiai fejlesztés volt, de még erősen tökéletesítésre szorult volna.
A szárnyasbomba fejlesztését még 1936-ban kezdték el, helyesebben egy távirányítású robbanóeszközön dolgoztak, ami később alapjául szolgált a V-1 fejlesztéseinek 1942-ben. A V-1 (Vergeltungswaffe-1 - "megtorló fegyver") technológiája nagyon sok gyermekbetegséggel küzdött. Alapvetően a sugárhajtómű, amit terveztek a szárnyas bombához, igencsak friss technológia volt, a robotvezérlés szintúgy. A fegyver működése röviden annyi volt, hogy egy megfelelő irányba állított kilövőállásról kilőtték majd egy kezdetleges robotpilóta pontosította a célirányt. Ezek kikísérletezését önkéntes berepülőpilóták vállalták magukra, de az első három próbálkozás alkalmával nem jártak sikerrel és az első három pilóta életét vesztette. Végül egy Hanna Reitsch nevű pilótanő jött rá a hibák jelentős részére.
A németek pechére a 2160 kilogramm súlyú és 7,7 méter hosszú "csodafegyver" teszteléséről és gyártásáról a lengyel Honi Hadsereg is tudomást szerzett és leadták a drótot Londonnak. Így a Peenemünde-i kutatóbázisra több szövetséges kémnek sikerült bejutnia, akik mind a statisztikákat, számításokat, mind a gyártási folyamatokat igyekeztek szabotálni. Sőt! Egy felrobbant kísérleti V-1-t a lengyeleknek sikerült Londonba juttatnia, ami következtében a szövetségesek realizálták a fenyegetést és próbálták lerombolni a lengyelországi kutatóbázist és az indítóállomásokat. A közel 2000 tonna bomba jelentős károkat okozott az indítóállomásokon, de ezeket a németek gyorsan helyreállították és a későbbiekben sokkal jobban igyekeztek ezeket elrejteni.
Hitler többször elhalasztotta a rakéták bevetését, de a sikeres szövetséges partraszállás után (D-nap) úgy döntött,
hogy beveti a V-1-et. 1944. június 13-án csapódtak be az elsők Londonra, de azon kívül, hogy rengeteg civil áldozatot követeltek, jelentős katonai előnyt/hátrányt nem jelentett az alkalmazásuk. Az első sortűz alkalmával 10 rakétát lőttek ki, amiből 4 ért cél, viszont 4 még a kilövőálláson felrobbant. Ettől függetlenül megkezdték a folyamatos bombázást és 6 óránként további sortüzek adtak le. Az Észak-Franciaországba telepített indítóállomások elfoglalásáig közel 10 000 rakétát lőttek ki Londonra, illetve mellé. Több német kettős ügynök azon fáradozott, hogy információkkal tévessze meg a náci vezetést a rakéták becsapódásáról és ezzel sikerült mérsékelni a Londonban bekövetkezett pusztítást. Ettől függetlenül a civil lakosság körében az ismeretlen fegyver jelentős félelmet keltett, de a fronton harcoló katonákat nem demoralizálták az "otthoni" események. Ezzel össze is foglaltam nagyjából a új fegyvernem sikereit. Az utolsó V-1 1945. március 28-án csapódott Londonra.
A védők több módszert is kidolgoztak a V-1 ellen. A légvédelem nyilván adott volt, mint elsődleges védelmi eszköz. E mellé még a britek léggömbzárat is helyeztek London fölé, de ennek hatékonysága erősen megkérdőjelezhető volt. Ami viszont már hatékonyabbnak bizonyult az az, hogy a légteret védő vadászpilóták a bomba mellé navigáltak és a szárnyukkal megütötték a bombát vagy berepülve elé légörvényt generáltak, ami eltérítette azokat. A németek 1944. szeptemberétől még a V-2 ballisztikus rakétát is bevetették a britek ellen, ami ellen már jóval nehezebben lehetett védekezni (vagy egyáltalán nem lehetett), mint a V-1-ek ellen, de arra a Harmadik Birodalomnak már nem volt ideje, hogy ennek a fegyvernek az előnyeit kamatoztassa.
Végeredményképpen a V-1 szárnyasbombáknak körülbelül 6.000 londoni civilt sikerült megölnie és további 17.000 szenvedett sérüléseket, tehát mint csodafegyver elég gyengén muzsikált. Ettől függetlenül a tudományos eredmény nem lebecsülendő. A háború után több V-1 rakéta került mind a nyugati szövetségesek, mind az oroszok kezébe. A fegyver atyja, Wernher von Braun is a nyugati szövetségesek "fogságába" került és a későbbi amerikai űrprogramokban (Mercury-, Gemini-, Apollo-program) is aktív szerepet játszott.
Források:
rubicon.hu
mult-kor.hu
