Mindig félve futok neki a II. világháborút valamilyen formában feldolgozó filmeknek. Egy részük hiteltelen, a döntő többség pedig bár hitelesen, de szörnyű képeket felvonultatva adja vissza az akkori borzalmakat. Nyilván az utóbb említett alkotások lehetnek többféle szinten is mesterművek és hatással is vannak az ember érzelmeire, gondolataira - de nagyon nyomasztóak. A legsötétebb óra ebben a tekintetben nálam abszolút kilóg a sorból.
A sztori dióhéjban: Winston Churchill Nagy-Britannia miniszterelnöke lesz a háború egyik legkritikusabb időszakában és ezzel együtt élete egyik legmeghatározóbb próbatétele elé kerül: békeszerződés a nácikkal vagy halál utolsó vérig - ez itt a nagy kérdés. A német haderők már legázolták Nyugat-Európát, és az invázió Angliát fenyegeti. A közvélemény felkészületlen, csak úgy, mint a király maga. Mindezt a szituációt túlnyomórészt Churchill szemüvegén keresztül bemutatva. Kicsit az az érzése van az emberben, amikor a Nincs kettő négy nélkül klasszikusban sorolják, hogy XY emberek ellepi a ganyé.
Pont emiatt emelném ki elsősorban a Chuchill-t alakító Gary Oldmant. Az ő karaktere viszi végig a nézőt a történeten, emiatt kulcsfontosságú ez a szerep. Szerintem elképesztően jól ragadta meg a politikus megosztó, de amúgy emberi, helyenként szerethető és becsülendő mivoltát. Az ő párbeszédei adják meg a film alapritmusát. Történelmi személyeket megformálni mindig hatalmas színészi kihívás. Az átalakulás szuperül sikerült és ez nem csak a maszknak, hanem a színészi játéknak is köszönhető. A gesztusok, a dadogás és a szónoklatok közötti kontrasztok, a belső vívódások - ezek mind olyan apróságok, amik nélkül nem működne. És ami szerintem az extra bónusz: nem ő viszi a hátán a filmet, hanem tökéletesen kiegészíti a többi dolgot. A mellékszereplők ebben az esetben valóban mellékszereplők, de szépen ágyazzák meg a főszereplő jellemét bemutató szituációkat. A feleség vívódása, a kortárs politikusok elégedetlenkedése, az írnok lány személye. Mind csak erősítik, amit a film bemutatni hivatott.
A műfaj adottsága, hogy nincsenek benne nagy akciójelenetek, emiatt az ember néha lassúnak és unalmasnak érezheti azt. Ebben az esetben sem a CGI dominál, de szerintem a történéseknek a műfajhoz képest jó a tempója. A rendező egy jelenetet sem hagy a kelleténél tovább nyúlni és céltalanul nem villogtat semmit. Szerintem szuperül használja a párhuzamokat a filmben és helyezi egymással ellentétbe őket, lásd Chuchill a kocsiban utazik és kitekint az utcára részek. Vagy a királlyal való találkozásai - ahol a jelenetekben abszolút átjön a kapcsolatok alakulása. Vagy értékelhetjük ilyen szembeállításnak a film eleji metrós anekdotát a film végi kulcsfontosságú metrós jelenettel.
Hagyja azt is, hogy Churchill iróniája átüssön a filmvásznon. Az egyik kedvenc jeleneteim közé tartozik az ebéd közbeni beszélgetés, ami a király és Churchill között zajlik. Az uralkodó érdeklődik, hogy képes ennyit inni. Winston csak annyit válaszol, gyakorlással. Ezen a ponton azt hiszem minden skót whisky kedvelő - köztük én is - bólogat a filmet nézve.
A zene is igazodik a cselekményszálhoz. Sehol sem túlozzák el, a kellő helyeken nyomatékosít. A záró jelenet alatt szóló dallam, ahogy elhagyja a parlamentet, miközben mindenki lelkesen éljenez és a győzelmet és harcot élteti, egészen inspiráló. A film végén az emberi szabályosan érezheti, hogy buzog benne a harci vágy. Szerintem ez a jelenet kellően katartikus zárást ad - pláne hogy az azutáni végkifejletet mindenki ismeri, hála a történelem oktatásnak.
Összességében nem lesz a kedvenc filmem, viszont a műfajában kiemelkedően jó alkotásnak tartom. Ha érdekel a második világháború és bírod az önéletrajzi filmeket, szerintem tetszeni fog. Számszerűsítve nálam öt csokidudából négyet kap. Azt viszont indokoltnak érzem abszolút, hogy Gary Oldman ezért az alakításért Oscart kapott, mert tényleg jól hozza Churchill karakterét, de maga a film összességében nem egy átütő élmény. Egyszer jó szórakozás, de ennyi.
Olvass róla a mafabon is: klikk!
