Néhány nappal ezelőtt nagy sikernek örvendett D-napot feldolgozó írásunk. Ezen fellelkesülve nekiveselkedtünk egy hasonló cikknek a Csendes-óceáni hadszíntért illetően is. Az aktualitását az hozta, hogy június 4-től június 7-ig tartott a Midway-atollnál megvívott legnagyobb tengeri ütközet, ami nem csak a japán és amerikai (és szövetségesei) közötti harcot fordította meg, hanem a világnak a látásmódját is a tengeren zajló csatákról. Mind a japánok, mind az amerikaiak felismerték korábban is a repülőgéphordozók fontosságát, de a japánok még mindig főleg a csatahajókat és rombolókat preferálták a tűzerejük miatt és a hordozók csak másodlagos szerepet töltöttek be náluk. Nyilván az egyéb hadihajókra is szükség volt továbbra is, nem csak a hordozókra, a légvédelemnél, a tengeralattjárók elleni védelemnél illetve szigetek elleni támadáskor ugyanúgy, mint Normandiában. De szerepük egy-egy összecsapásban már soha nem érte el azt a szintet mint mondjuk az 1905-ben zajló csuzimai csatánál. A miértre is igyekszem hamarosan rávilágítani a csata bemutatása közben.

A csata előzményéről annyit, hogy Japán már előzőleg is vívta privát kis háborúját Kínában és néhány Csendes-óceáni szigeten, de az USA-val direkt konfliktust csak 1941. december 7-én vállalt, amikor egy komoly japán csapásmérő egység lebombázta az amerikai flotta jelentős részét Pearl Harbor kikötőjében (illetve magát a szigetet). Az a mai napig nem tisztázott, hogy az amerikaiakat hogyan sikerült így meglepniük, amikor már 7-10 nappal korábban is számíthattak egy esetleges támadásra. Azóta is rengeteg összeesküvés elmélet kering róla, hogy vajon pont miért az anyahajók mentek el gyakorlatozni arra az időre és hogy az elvesztett 4 csatahajót és 10 egyéb súlyosan sérült hajót vajon direkt áldozták-e fel, hogy ezzel Roosevelt kapjon egy ütőkártyát a háborúba lépésre. Az amerikai közvélemény és a szenátus előzőleg totálisan békepárti volt és nem akartak belekeveredni a háborúba. Ez persze nem bizonyított, de azért az elég furcsa, hogy 1 nappal később a  kongresszus még szavazott róla, hogy akkor hivatalosan hadiállapot van-e vagy sem.

Ezt a japán hadvezetés 100 diadalmas napja követte. Megtámadták és elfoglalták Fülöp-szigeteket, a Maláj-félszigetet, Borneót, Guamot és Wake-szigeteket illetve az Indonéz szigetvilágban a Salamon-, Fidzsi- Szamoa-szigeteket és Új-Kaledóniát. Az előrenyomulásuk a szárazföldön Burmában akadt el, ahol főképp az időjárás volt az ellenfelük. A tengeren MacArthur állította meg őket a Korall-tengeri csatában, ami nagyjából döntetlennel végződött ha a veszteséglistát nézzük, viszont a japán erők előrenyomulását megállította. Ez azért volt kulcsfontosságú, mert ha ezt a csatát is elvesztik az amerikaiak és szövetségeseik, akkor nyitva állt volna Japán útja akár Ausztrália megtámadásához is.

Tehát Japán egy kisebb pihenőre kényszerült még soraikat rendezik. Ekkor találta ki azt Yamamoto admirális, hogy a stratégiai fontosságú Midway-szigetek és az Aleut-szigetek a következő áldozatuk. Yamamoto terve az volt, hogy kettéosztja a haderejét és az egyik felével lebombázza az Aleut-szigeteket és ezzel esetleg odacsalja az amerikai hordozókat és ezáltal a Midway-szigetek védelme jelentősen csökken. Ez alapvetően nem lett volna egy rossz terv, de később végzetesnek bizonyult, mert az amerikaiak Joseph J. Rochefort vezetésével  megfejtették a biztonságosnak hitt japán kódot, és amikor lebombázták a japánok az Aleut-szigetek, már biztosra vették, hogy a fő csapásmérő egység Midway-t fogja támadni. Az amerikaiak szénája ettől függetlenül nem állt túl jól. 3 hordozóval és néhány kísérőhajóval rendelkeztek a 4 japán anyahajóval és jelentősen több kísérőhajóval szemben. (Hozzá kell tenni azt is, hogy az amerikai hordozók több repülőt tudtak befogadni). Ezzel ellentétben a japánok hírszerzése szinte semmit sem tudott az amerikai hajók helyzetéről vagy számáról. Nyilván ha Yamamoto tisztában lett volna azzal, hogy ilyen túlerőben van, valószínű nem osztja ketté a csapatait hanem a fölényét simán kihasználja. Így viszont ha nem is voltak egálban az amerikaiakkal, de csak minimális volt az előnyük. Az amerikaiak részéről Nimitz tengernagy (az Egyesült Államok csendes-óceáni erőinek parancsnoka) konkrétan egálnak ítélte meg a helyzetet.

A japán első csapásmérő erőt Nagumo tengernagy vezette a 4 hordozóval és Fletcher ellentengernagy és Helsey altengernegy várta őket a 3 amerikai hordozóval. A csata 1942. június 4-én hajnal 4:30-kor indult, amikor a japánok lendültek támadásba. 108 gépet vetettek be első hullámban, 72 bombázót és 36 Zero vadászgépet, de az amerikaiak várták őket és egy felderítőgép észlelte a japánokat. A sziget reptereiről minden gép felszállt, hogy fogadja a japánokat. Ezáltal az első támadás nem okozott akkora károkat, mint amire a japán hadvezetés számolt, ettől függetlenül jelentős kár keletkezett az ejtőernyőraktárban, az üzemanyagtartályokban és vezetékekben, illetve a sziget erőművében. Az amerikai válasz nem késett sokat és 5 hullámban támadtak a japán flottára, de azon kívül, hogy szétzilálták kicsit a soraik, jelentős kárt nem okoztak. Főként azért, mert totális káosz uralkodott az amerikai gépek között. Nem a szokásos számban indították az egységtípusokat (torpedóvető, bombázó és vadászfedezet) és annál a japánok sokkal jobb harcosok voltak, hogy egy ilyen szedett-vedett támadóerőt ne tudjanak visszaverni. Az amerikaiaknak viszont volt egy hatalmas mázlijuk, amiről akkor még ők sem tudtak. A japánok úgy ítélték meg, hogy az első 5 amerikai hullámból az összes repülőgép Midwayről érkezett és biztosra vették azt, hogy nincsenek amerikai hordozók a környékben. Ezek alapján Nagumo parancsot adott a visszatérő első hullám újbóli felkészítésére egy szárazföld elleni támadásra. Amíg a japánok erre készülődtek, az amerikai repülő hordozókról viszont felszállt a következő néhány hullám, hasonló káoszban mint az előző 5 próbálkozáskor. A hatodik, hetedik és nyolcadik hullám ezáltal újfent semmi eredményt nem hozott. Annyit sikerült viszont elérniük, hogy a japán hordozók eltávolodtak egymástól és nem tudták egymást megfelelő mód fedezni támadás esetén. Ezután következett az első sikeres amerikai hullám (a kilencedik), amit Wade McClusky korvettkapitány vezetett. Közel 2 órás keresgélés után rátaláltak a japán flotta két gyöngyszemére a Kagára és az Akagira. A Kaga 3 pontos találatot kapott és süllyedni kezdett, az Akagi pedig súlyos károkat szenvedett és harcképtelenné vált. Ezzel párhuzamosan a Yorktown-ról felszállt Max Leslie fregattkapitány bombázószázad megtalálta a Soryut és csapást mért rá. Nagyjából 10 perc leforgása alatt a 4 anyahajóból 2 süllyedt és 1 harcképtelenné vált. Eközben a japánok sem tétlenkedtek és megtalálták a Yorktown-t és az utolsó harcképes hordozójukról a Hiryuról támadást indítottak. A 18 bombázóból álló kötelék 3 telitalálatot ért el és súlyos károkat okoztak a Yorktown-nak (ami később végzetesnek bizonyult). Ez, hogy 18 bombázóból 3 találatot ért el, kiválóan tükrözi azt, hogy a japán pilóták milyen képzettek voltak a háború ezen szakaszán (tehát nem egy vadkacsavadászat volt ez az amcsik részéről). Gondoljunk csak bele összehasonlítás végett, hogy az amerikai első 8 hullám semmit sem ért el jóformán. Néhány perccel ezt követően a Nautilus tengeralattjáró,amit Midway védelmére rendeltek, kiszúrta a már erősen égő Kagát és végzetes torpedótámadást intézett ellene. A helyzet délután 5 órára a következő volt. 3 süllyedő félben lévő erősen harcképtelen japán anyahajó, egy súlyosan megrongálódott amerikai hordozó várta a hullámsírt. Igaz a Yorktown még egy tucat gépet képes volt indítani a mindent eldöntő utolsó támadásra, de egyre biztosabb volt, hogy elsüllyed. 5 óra után néhány perccel az amerikaiak támadásba lendültek és az összes mozgósítható gépükkel (beleértve a Midwayről felszállókat is). Néhány kisebb hajót ért találat mellett a Hiryu-t is bombatalálat érte. Először még megmenthetőnek tűnt a japánok részéről, de ez a remény a találat után negyed órával szertefoszlott. Yamamoto még ekkor nem gondolt azonnal a vereségre, gondolkodott azon, hogy a csatahajókkal légi fedezet nélkül is megpróbálja a szigetet elfoglalni, de végül úgy döntött június 5-én hajnal háromkor, hogy visszavonulót fúj. A japán flotta ezután június 5-én és 6-án folyamatosan távolodott Midway-től. Az amerikaiak a nyomukba eredtek természetesen az anyahajóit elvesztő japán flottának, de komolyabb veszteséget már nem tudtak nekik okozni. Viszont a közel irányíthatatlan Yorktown-t és kísérőhajóját felfedezte egy japán tengeralattjáró (I-168 kódjel) és mindkettőt elsüllyesztette.

A csata záró fázisa június 7-én következett be, amikor az üldöző amerikai flotta egyre közelebb ért a Wake szigethez, ahol nagy számú japán bombázó állomásozott és egyre nagyobb volt a veszélye annak, hogy azok az amerikai hordozókra támadhatnak és végül a biztos megoldást választották az üldözők és visszavonultak.

Befejezésként pedig 3 dolgot emelnék ki. Az első az, amit már a bevezetésben is megemlítettem, hogy a csatahajók kora ezzel a csatával véget ért, mivel a hordozók olyan harcértéket képviseltek egy-egy tengeri csatában, hogy egyértelműen átvették a vezető fegyvernemet. A másik pedig az, amit boncolgattam a cikk közben, hogy a hírszerzés milyen fontossággal bír a mai napig is. Harmadikként, ha valakit ezen felül még érdekel a téma és nem dokumentumfilm formában szeretné megtekinteni, hanem történelmi filmként, mindenképp nézze meg a Midway című filmet, ami II. világháborús filmek top 10 válogatásra is méltán került fel.